A Pruitt Igoe nevű lakótelep az Egyesült Államokbeli St. Louisban épült az '50-es évek közepétől. Az építészeti modernizáció nem jött be: 1972. március 16-án elkezdték felrobbantani az üresen álló, életveszélyessé vált épületeket.

 Az '50-s években még oázis volt a sivatagban, a '70-es évek elejére szertefoszlott álom. Az ultramodern St. Louis-i lakótelep pusztulásának legfőbb oka az etnikai alapú szegregáció, és a társadalmi különbségek figyelmen kívül hagyása.

A lakótelep alig húsz éves történetének kezdete egészen a második világháború utáni időszakra nyúlik vissza.
Az 1949-es Lakhatási Törvény biztosította a nagyszabású városmegújítási projektek anyagi forrásait, melyeket leginkább a Pruitt Igeohoz hasonlóan a modern, sok férőhelyes lakóépületek megépítésére fordítottak.
Az épületegyüttest két St. Louis-hoz köthető személyről, Wendell O. Pruittról, egy fekete második világháborús pilótáról és William Leo Igoeról, volt kongresszusi képviselőről nevezték el.

 A tervezéssel egy japán származású amerikai építészt, Jamaszaki Minorut bízták meg, akinek később a legnagyobb munkája a World Trade Center ikertornyainak megépítése volt.

A lakótelep madártávlatból

 Amikor még minden szép volt:

Az első években aktív volt a közösségi szellem, virágzott a lakótelep

Nyitóünnepség az '50-es években. Óriási volt a lelkesedés

 Abban az időben lakosság között még létezett a faji megkülönböztetés, így az eredeti elképzelés szerint a "Pruitt" házakban a feketék, az "Igoe" épületekben a fehérek laktak volna.
Az első lakóépület 1954-ben készült el, a teljes épületegyüttes felépítése pedig két évet vett igénybe. Ez idő alatt St. Louis lakossága robbanásszerűen csökkenni kezdett, a beilleszkedni nem tudó kisebbség aránya pedig már 50%-ra nőtt.

A telep helyzetét nehezítette az is, hogy a város legszegényebb negyede (De Soto-Carr) mellett feküdt. A helyi lakosság kisebbségbe került az olcsó lakást kereső, bűnöző életmódúakkal szemben, így a középosztálybeli fehér családok hamar elhagyták a telepet, magukra hagyva a már nagy százalékban lévő igénytelen, beilleszkedni nem tudó kisebbséget.

Az lakótelep 33, egyenként 11 emeletes épülete 2870 lakásának csaknem fele üresen állt az elkövetkezendő években. A vandálok és a fém tolvajok nagyban elősegítették az épületek leamortizálódását.
Sokan az építész tervét okolták, mások szerint a demográfiai adottság, sőt, még a vietnami háború okozta elkeseredettség is közrejátszott a telep pusztulásában.

Többször megpróbálták visszacsalogatni a lakókat, de mindegyik próbálkozás kudarcot vallott. Hosszú évekig üresen, kitört ablakokkal, ajtókkal, kifosztva állt a hatalmas épületkomplexum St. Louis közepén. A '70-es évekre ez lett a város szégyenfoltja, a bizottság elrendelte a lebontását.

1972. március 16-án elkezdték egyesével felrobbantani az épületeket.

 1956-ban egy afroamerikai hölgyet megkérdeztek az új otthonáról, amire ő azt mondta:
- "Ez egy oázis a sivatagban."
1971-ben újra megkérdezték, mire azt válaszolta:
- "Egy nap felébredtünk, és az álom szertefoszlott."

 A tudósításban a valaha élettel teli lakótelepet egy csatatérhez hasonlítják. Kosz, mocsok és szemét mindenütt. Kitört ablakok, ajtók nélküli lakások és működésképtelen liftek. Az álomból rémálom lett.

Az újságok tele voltak a lakóteleppel szóló cikkekkel: " A jövő városának halála, a modernizmus bukása".

A Koyaanisqatsi - Kizökkent világ című dokumentumfilm a lepusztult lakótelep megsemmisítését mutatja be, Philip Glass nagyszerű zenei aláfestésével:

Bár már negyvenhárom éve erdő növi be az egykori Pruitt Igoe helyét, a mai napig találni lehet a telepre emlékeztető tárgyakat, törmelékeket.

Az amerikai álom szertefoszlott...

Írta: Hajner Gyula